Egyrészt nem vagyok normális, amiért a Csepel-sziget déli részéről majdnem Szentendréig járok nyolcra dolgozni úgy, hogy közben a gyermeket ki-be dobálom a Batthyány térnél óvodába, mivel mindez három órát vesz igénybe per nap. De igyekszem kulturáltan szórakozni közben, ahogy itt néha említésre kerül. Viszont nem vagyok normális azért sem, mert ma például egy darab slusszkulccsal indultam el erre a túrára, és ezt a budai alsó rakparton vettem észre. Az égvilágon semmi nem volt nálam, se pénz, se papírok, se telefon, se semmi. Az egész táskámat otthon hagytam. Ha rommá töröm az autót és magam is, akkor maximum a céges parkolókártyám sorszáma alapján tudtak volna azonosítani hosszas nyomozati munkával. Úgy látszik, most már az sem elég, ha felírok valamit, hogy el ne felejtsem, mert a másfél éves fekete soft Moleskine is a táskámban volt benne. Gyermeket kiraktam oviba, hogy legyen valami motivációm, (még jó, hogy fél nyolckor nem kell a parkolásért fizetni) aztán visszafordultam, és végigálltam a sorokat oda és vissza is. Tízre már benn is voltam. Kávéval indítottam, aztán jött is az ebéd. Fél ötkor elindultam a gyermekért az oviba, ahol kiderült, hogy reggel be kellett volna fizetni valamit, aminek kimentésére kénytelen voltam elmesélni, hogy mekkora hülye vagyok. Ezek után a nulláson baleset volt hazafelé, úgyhogy komppal kellett átkelni Százhalombattáról a szigetre á 1000 Ft. Nagy király voltam ma, szerintem.
Ja, egy valamire jó volt ez: a Radió Cafén már hetek óta húzták a népet azzal, hogy leadják a legeslegrosszabb magyar zeneszámot ever. Semmifélét nem árultak el róla, nagyon izgi volt. Pont nem hallottam volna a Karthago 30 év után c. számát, ami valóban wtf kategória. A sokk után szerencsére kinyilatkoztatták a legeslegjobb zenekart is, ami szerintük zene, szöveg, koncert kategóriában is a Quimby. Mivel szerintem is az, hát ennek nagyon örültem.
És este House just for the record.
