Nagyon zavar, ha valaki annyira ostoba, mint a sár. És az ostobaságát még terjeszti is, mint a leprát. Remegni kezd a gyomrom a szánalomtól és komolyan mondom a félelemtől. Pedig se buzi se zsidó se cigány nem vagyok, bár akár lehetek is, mittudomén, nem ismerem a családfámat tizedíziglen.
A március tizenötödikei budapesti gyülekezések videóinak megnézése volt az utolsó csepp a pohárban. Ennyi félrenevelt, kritikátlan, ostoba, frusztrált ember egy rakáson nagyon ijesztő szerintem. Én ebben a közegben nagyon nem érzem jól magam, nagyon elszomorít, hogy valaki veszi a bátorságot ahhoz, hogy más felett ítélkezzen, és kellően ostoba ahhoz, hogy az értékítéletét gyűlöletté fókuszálja, csak azért, mert az a másik az más. Attól meg konkrétan nyüszíteni tudok félelmemben, hogy néhány agysebésznek szinte csak szemantikai probléma a közbiztonság szó értelmezése. Hát nem az. Minimum udvariatlan odamenni valahová, ahová nem hívtak és ahol ráadásul nem is látnak szívesen. Egy épület csukott ajtaján való bemenés meg már megint szemantikai probléma is lehetne, holott nem az.
Csak néha fordul meg a fejemben, hogy el kéne innen menni, de nagyon messzire. És nem a pénz miatt. Az udvariatlan ostoba hangos bunkók miatt. Mert ez a kórság egyre terjed, és nem akarom, hogy a fiam ilyen lepraszagú levegőt lélegezzen.
Zavar, hogy nem vagyok etológus-pszichológus-történész-közgazdász. Nem értem, hogy miért gondolja valaki egy területről, hogy csak neki és a hozzá valamilyen kiragadott tulajdonság miatt hasonlók csoportjának van joga ott élni. Nem értem egyszerűen. Azt meg végképp nem, hogy miért van ekkora igény az ilyen viselkedésre, miért érez valaki késztetést arra, hogy mindenáron kinyilvánítsa és világgá kürtölje a hovatartozása miatti frusztrációját, és annak okát más emberekben keresse.
Még szerencse, hogy néha találok fogódzót ahhoz, hogy hinni tudjak abban, hogy az emberek nem eredendő bűnnel, hanem tiszta lappal születnek, és hogy nemcsak az ujjlenyomatunk különböző és hogy nemcsak a mesében győz végül a jó. TótaW cikkének címe és Vekerdy Tamás itteni előadása jó kedvre derített. Vekerdy lényegre törően és finom utalásokkal, szórakoztatóan mondta el nyilván sokadjára, hogy a gyermekközpontúság és a tananyagközpontúság közötti különbség pont az, hogy előbbinél hagyom, hogy olyanná fejlődj, amilyen te vagy, utóbbinál pedig olyanná fejlesztelek, amilyenné én tenni akarlak téged. Nem tudom pontosan visszaadni a kontextust, amivel bevezette az egészet, de a lényeg az volt, hogy a történelemben végül mindig alulmaradt a kollektivista csoport az individuumok csoportjával szemben. Akármire is alapozzák azt a közösséget, ami nem az egyéniségre alapul, az végül elbukik. Akár vallás, akár faj, akár párt, akár nemzet.
Tessék egy dal.
