Kb. idén márciusban értekeztem itt a háromévkörüli gyermek mérföldköveiről, márminthogy alvás, cumi, pelus. Aztán csak az utolsó fejezetet mulasztottam el jelzésszinten megemlíteni. Tehát végül így ért véget a történet, ami valós cselekményen alapul, és egyáltalán nem mentes az öntömjénezéstől.
Cumi:
Egyik napról a másikra. Szeptember 1-jén lett vége. Egészen konkrétan. Elég sokat használta még augusztus végén is, főleg alváshoz, meg csak úgy, ha fáradt volt. Azt hiszem végül szerencsém volt, de annyit azért tettem az ügyért, hogy nem cseszgettem, egyáltalán. Mindig odaadtam, ha kérte. Nyilvános helyzetekben megpróbáltam lebeszélni, ami általában sikeres volt. Apja nyáron párszor megemlítette neki, hogy oviban majd nem kéne, és éreztem, hogy ő ezt pontosan érti, és emiatt tart egy kicsit az ovitól, ezért lezsíroztam a dolgot az óvónénikkel. Annyit kértek csak, hogy hagyjam kint az öltözőben a zsákjában, és majd ha elalvásnál (tehát rögtön az első nap, mindjárt az első elalvásnál) szükséges lenne, odaadják neki. Nem kellett. Aztán hazafelé sem kérte, este pedig el is felejtette, aztán másnap, vagy tán utána kérte valamikor egy kicsit este, de visszaadta, mivel ő már nagy ovis kisfiú. Ilyen könnyen ment. Azt hiszem egyszerűen belátta, és kemény volt.
Pelus:
Egyik napról a másikra. Augusztus 10 körül lett vége. Írtam év elején még, hogy ő az utolsó a bölcsiben, akinek még van pelusa, de a gondozónénik mindig nyugtattak, hogy ovira leszokik. Szerintem amúgy kizárólag kényelmi szempontokból nem volt hajlandó megválni tőle, mert például kakilni már egyáltalán nem kakilt bele az utolsó fél évben. Pisilni viszont nem akart másként, csak for fun. Aztán nyáron a kényelmi szempontok nyilvánvalóan a pelus ellen dolgoztak volna, de mivel rendszertelenül hol rajta volt, hol meg nem, ezért amikor épp nem volt rajta, elfelejtette, hogy nincs rajta, és bepisilt, ami viszont nagyon idegesítette. Aztán, Görögországban rögtön reggelente nem vettük fel, mivel mentünk a strandra, és már rendszert vitt a kis fejébe, és szerintem oda tudott rá figyelni, hogy most van-e rajta vagy nincs. Ráadásul a tengerparton akárhol és akármikor tudott pisilni. Érdekes módon, éjjelente már nagyon régóta nem pisilt a pelusba, ezért aztán már strandolás után se, és este se adtam rá, és ennyi. Kifelé még rajta volt, hazafelé már nem. Szerintem itt is a belátás volt a kulcs, illetve a rendszer.
Alvás:
Itt (mindig is) én voltam a gyengébbik láncszem, de hozzászoktam ehhehe, hogy a gyermek simán alszik egyedül. Azazhogy a macskájával, meg egy kicsi kispárnával, és újabban plusz egy gumicsigával és egy kis elemlámpával, amit fel is kapcsol, hogy ne jöjjenek a szörnyek és persze nem is jönnek. Ezen kívül nyitva kell hagynom az ajtaját, és felkapcsolva kell hagyni a kinti villanyt, több kérése nincs. Azazhogy mesélek pár Vidám mesét, vagy Micimackót és/vagy énekelek valamit, adok egy puszit, kimegyek, ő meg elalszik. Konkrétan ilyen egyszerűen. Mondjuk relatíve persze, mert tíz éve ezt a procedúrát nem neveztem volna egyszerűnek, sőt. De ez nyilvánvalóan egy egyszerű alvási rutin, mert gyorsan elalszik és egész éjjel jól alszik. Ettől függetlenül sokszor akar velünk is aludni. És ha akar, akkor velünk is alszik. Legtöbbször hajnalban jön át az összes alvós tárgyával. Én mindig igyekszem rábeszélni az egyedül alvásra, de ha épp olyanja van, akkor egy ponton túl már nem erőltetem. Van, hogy belátja, van, hogy ragaszkodik. És akkor én látom be.
Szerintem mindez az alaphozzáálláson, tehát a szereteten, rendszerességen, következetességen túl (túlzó de nekem tetsző hasonlattal) önkéntes jogkövetés kérdése. Ha belátja a szabályt, akkor betartja. Ha nem érti, nem látja be, akkor meg úgyse, akkor meg minek a szabály. Az a szabály, hogy lássa be, ha nem látja be, akkor én nem csináltam valamit jól, büntetésből plüssállatokkal és kislámpákkal kell aludnom, és/vagy pelenkát vásárolnom sok évig sok pénzért és/vagy kitalálnom, hogy mit mond cumival teli szájjal. Tehát rá vagyok kényszerítve, hogy jól csináljam, hogy belássa végül a szabályaimat. Vagy én lássam be az övéit. Persze az egésznek feltétele, hogy legyen egyáltalán szabály, amely szabály mindenképpen célfüggő, csak úgy önmagáért nincs értelme. Ha van célja, és érthető is, akkor értelmesen meg is lehet változtatni, ha nem működik például. Ettől még, sőt éppen ettől lehet következetesnek lenni, szerintem.
