Most (is) csak kutyafuttában van időm, merthogy a szakvizsga remélhetőleg utolsó része közeleg, amiértis itthon tömöm az agyamba a paragrafusokat. Blogkinézet bizergálást mindenképpen tervezek, amikor már nem bírok papírt látni, akkor. Addig is leírom a gyermek két legutóbbi mondását.
1. Apja mondta neki, hogy majd a teraszra csináltatunk fából ablakokat, mire a gyermek közölte, hogy szerinte jobb lenne üvegből.
2. Van egy szoba anyósoméknál, amit csak úgy hívnak, hogy "Tancsié". Egy parasztház egyik külön bejáratú helyisége, ott lakott a tanítónéni, akitől az ingatlanok a családra szálltak, még amikor a gyermek apja kicsi volt. A gyermeket nem hagyta nyugodni ez a dolog, és az apját kérdezgette:
- Amikor te kicsi voltál, én hol voltam?
- Sehol. Még nem születtél meg.
- Miért?
- Mert nem voltál még.
- Akkor a Tancsi volt?
- Akkor igen.
- És most hol van a Tancsi?
- Meghalt.
- De hol van?
- Ööööö. A csillagokban.
- És amikor te kicsi voltál?
- Akkor a szobában.
- És akkor én hol voltam?
- Sehol.
- De hol voltam?
- (na jó) A csillagokban. Még nem születtél meg.
- És most a Tancsi van a csillagokban?
- Igen.
Én hozzátettem, hogy
- Meg az én anyukám is.
Mire a gyermek:
- Neeem, a te anyukád a temetőben van, a lap alatt.
(Voltunk kinn párszor, motorozott a sírok között,
meg rendezgette a virágokat for fun.)
Mire én:
- Jó ott van a lap alatt, de igazából a csillagokban van.
- És mit csinálnak?
- Kik?
- Anyukád és a Tancsi. Futkároznak?
- Nem tudjuk, mert nem látjuk őket.
- Miért?
- Mert mi itt élünk. Nem látjuk azokat, akik a csillagokban vannak.
- Engem se láttatok?
- Nem. Egyél tejbegrízt.
