fabiengyerek

Nem lehet a végtelenségig szoptatni, mert nem lehetek a végtelenségig együtt a gyermekkel. Holnaputántól másfél hónapig délutánonként dolgozom. Délelőtt itthon leszek vele, ebédet adok, elaltatom ebéd után, mert ez a legszűkebb keresztmetszet egész nap. Aztán apja hazajön, aztán én elmegyek dolgozni.
Március közepétől a bölcsibe beszoktatás két hete jön, áprilistól a full time hétköznapok. Nekem is szoknom kell az intézményesülést, hát még a gyermeknek. Ennek részleteit múlt héten beszéltük meg a bölcsiben. Alapvetően tetszettünk egymásnak. Legfontosabb két probléma az volt, hogy a) én nem tudtam meg, hogy mi lesz a jelünk, b) kicsit barátságtalanok lettek, amikor ők viszont megtudták, hogy még naphosszat szopizik a gyermek. Elkerekedett szemekkel kérték, hogy a hátralévő két hónapban legyek szíves, és legalább a nappali szopikról szoktassam le.
Végülis igazuk van. Autóban utazást kivéve nem aludt el még soha cici nélkül. Én nagyon ropi voltam ahhoz, hogy ezt így meglépjem, és a bölcsitől vártam a megoldást. Hát most megoldották. Szerencse, hogy időben mentem, és nem mondjuk egy héttel a beszoktatás előtt. De hát én mindent mindig jó előre szeretek elrendezni...
Most, hogy fogalmazni próbálok... Elképesztő, mert még írni is nagyon nehéz a leszoktatásról :)
Emlékszem, hogy LLL-éknél olvastam, hogy nincs nagyobb boldogság a gyermek számára, mint a tejjel teli nagy kerek emlő látványa. Nevettem ezen még szülés előtt, hogy miazhogy emlő, aztán az első hónapokban pedig minden egyes szopizásnál meghatódtam azon a mámoron, ami közben a baba arcán látszik. Egyszerűen hihetetlen.
Aztán a gyerekek 90%-a egyszercsak magától leszokik. Van, aki eleve nem is szeret szopizni, ezáltal eleve kevesebb tej termelődik, nagyon precíz kölcsönhatásban van a mell és a baba. A többség a hozzátáplálás során, fél és egy éves kora között, vagy amikor megtanul járni, azért hagyja abba, mert a normális etetés miatt nem éhes, nem szomjas, valamint talál sokkal fontosabb elfoglaltságot; inkább rohangál és játszik, nem vesződik holmi cicizésel.
A gyermek bárhol, bármikor kapott cicit, ha kért. Teljes lelki nyugalommal szopizott sötétben a szobában csendben, autóban, repülőn óriási zajban, strandon ezer ember között, ülve, fekve, állva. Gyakorlatilag teljesen mindegy volt a helyszín, csak a kerek emlő volt a lényeg :)
Egy éves kora után már azért néha megfordult a fejemben, hogy mi lesz így? Az LLL természetesen nem elválasztásról, hanem elválasztódásról beszél. Hogy majd egyszercsak nem fogja kérni, és majd a gyermek dönti el, és nyugodjon meg az anyuka, mert a szocializáció az.
Jórendben. Node mikor???? Apja több, mint három évig szopizott, és nagyon hirtelen szoktatta le az anyósom. Befestette filccel a mellét, hogy beteg és így a kis három éves nagyon durcás férjem nem kaphatott cicit. Egy hónapig lelkibeteg volt szegény. Ma sem nagyon bírja, ha elutasítják... Nemrég tudtam meg, hogy apósom is vitte a kis sámlit az anyja után. Úgy látszik ez férfiágon öröklődik. Szerintem tudat alatt így is választottak feleséget annó. Mert tudatosan nehezen lehetett volna például rólam régebben elképzelni, hogy én önszántamból egy holstenfríz leszek. És, hogy most itt szenvedek, amiért abba kell hagynom :)
Akárkit és akárhol is kérdezek erről, semmi konkrétumot nem talált ki a tudomány. Nem is a fizikai elválás fáj, hanem a kis hab lelkét sajnálom. Fokozatosságot nem lehet művelni... Itt nincs fokozatosság. Egy nem is nem. Hasonló cipőben már járt anyukák megértenek, és úgy emlékeznek, hogy szintén nem volt könnyű, és egyszercsak túl lettek rajta...
Lassan egy hete, hogy csak reggel és este szopizhat a gyermek. Napközben nem adok neki. Kiabál, hogy ajjcici. Mutogat. Tapiz és fogdos. Első pár nap nagyon sírt. Én is sírtam. Ma már nem sír, de kéri. Hogy ajjcici. És amikor nem kap, akkor elfordul, és boldogtalan. Nem tudom elterelni a figyelmét, nem tudok már hová menni vele napközben. Ha elmegyek és más van vele az se megoldás, mert egyszercsak megérkezem, és akkor ajjcici van. Alig várom az estét. És alig várom, hogy reggel felkeljen. És amikor délután alszik, akkor meg sírok :)
Az az egy dolog segít következetesnek lenni, hogy így jobb lesz neki a bölcsiben. El fog tudni aludni, mint a többi kisgyerek. Én pedig tudok majd dolgozni, mint a többi anyuka.
Hogyrohadnamegazegészvilágúgyahogyvan.
Ráadásul nemrég, talán az indexen olvastam, hogy a háború alatt, légópincében egy anyuka négy vagy öt gyerekét is szoptatta, nem volt más lehetősége. Vagy ez, vagy az éhezés. Először a csecsemőt, aztán sorban a nagyobbakat, 3-4-5 éveseket. A folyadékra és egy kis mámorra legalább nem volt gondjuk. Nem kicsit sírtam ezen a történeten :)
De ez kérem, ez mindent visz. Babits Mihály: Bodri és Pityu című, a korabeli kritika szerint szélsőségesen naturalista novellájának köszönhetően nálam például két évvel a szülést követően szoptatás utáni enyhe depressziót is lehetne diagnosztizálni.
Minek olvasok ilyeneket, nemtudom, de kérem mindenkinek ajánlom a Gyereknek lenni című kötetet jó szívvel és kisírt szemekkel, józanész törökméz jeligére a kiadóba :)