Valamiért mondókákat nem szerettem mondani, ezidáig. Most, majdnem két évesen van az, hogy látom a gyermeken, hogy ő márpedig szereti őket. Bizonyos szituációkhoz köt egy-egy mondókát. Egymást generálja ez a két dolog: vagy én elkezdem a mondókát, és a gyermek a megfelelő mozgást produkálja; vagy elkezdi a bizonyos tevékenységet, és vezényel hozzá, hogy én is kezdjem, de azonnali hatállyal a kántálást.
Például azt mondja, hogy pippap, és oda megy a hintalóhoz, akkor nekem a gyípaciparipát kell mondani. Vagy minden körülményektől függetlenül a hátamra kell őt venni, és galoppozva mászkálni a lakásban, elég hosszan, közben pedig megállás nélkül a gyitepacit mondani. Legeslegeslegdurvább, hogy megfogja a kezemet, hajlítgatja az ujjaimat és azt mondja, hogy eee kehhőő áááom néé. Anyósom végre a felügyeletem nélkül maradhatott az unokájával két órán keresztül, ennyi elég is volt a tizes számrendszerre :)
Túlzok ám erősen. Nyilván mondókaként fogja fel a számolást, nem társít hozzá elvont fogalmakat. Bár ki tudja... ;) Amikor elkezdett nagykádban fürödni, akkor Archimédész törvényét énekeltem neki hogyaszongya
Minden vízbe mártott test kisangyalom,
a súlyából annyit veszt kisangyalom,
amennyi az általa kiszorított víz súlya kisangyalom.
lá,-lá, dó-dó / lá,-lá, dó / mi-tiii, / dó-lááá,
dó-dó mi-mi / dó-dó mi / szó-rééé / fá-miii
dó-dó mi-mi / dó-dó mi / szó-fá mi-ré / lá,-ti, dó / mi-tiii, / dó-lááá,
***
