Ma volt az első ovis szülői, én már fél éve szénné izgultam magam, és most nagyon örülök. Június elején már kicsit örültem, mert felvették a kiszemelt és egyetlen logisztikailag megoldható (munkahelyem ill. bölcsi melletti) oviba, de ez egyáltalán nem volt biztos, mert manapság egy egyetemi felvételi jóval egyszerűbb ügy. Ebben a budai kerületben leginkább csak a kerületi lakosokat veszik fel, a nem kerületi lakosokat, de kerületi munkahellyel rendelkező szülők gyerekeit csak akkor, ha van hely. Minden lehetséges helyen és időben nyomtam a projektet, összes vonatkozó jogszabályra hivatkozva, mivel azok egyenlő helyen említik a lakos és dolgozós gyerekeket, és elmentem volna bármilyen végső fellebbezésig is. Amíg ki nem írták a listát a gyermekem nevével, addig síkideg voltam. Aztán azon izgultam, hogy a két csoport közül lehetőleg abba kerüljön, ahol a szimpibb óvónők vannak, ami nem más, mint megérzés, mert néhány mondatos beszélgetésen és vizuális élményeken kívül nem tudtam mire alapozni. Ezen felül azon is izgultam, hogy a bölcsistársak közül lehetőleg minél többel kerüljön egy csoportba, és lehetőleg azokkal, akik szimpibbek. Amit szintén nem valami nagy biztonsággal, bölcsis élmények alapján tudtam meghatározni. És tehát most volt a szülői, aholis a szimpibb óvónőkhöz kerültünk, szimpi gyerekekkel. Érdekes módon a másik bölcsis csoportból is a katica és a labda gyerekek anyukájával kellett versenyt futni a jelekért, de mivel kislány a másik katica, ezért előzékenyen átengedtem. És mivel 13 lány és 7 fiú került egybe, ezért a fiús jeleket teljes lelki nyugalommal tudtuk szétosztani. Szóval megnyugodtam jól. Illetve most meg már csak azon kell izgulnom, hogy milyen típusú hajót rajzoljak bele a gyermek cuccaiba.
