Most már biztos, ma beláttam, hogy elkezdődött. Szép lassan ment, nem egyik napról a másikra. Dackorszak alert. Miezkorszak dettó.
Három visszatérő kérdése van: mi ez?, ez mi volt? (mivót), te mit csinálsz? Utóbbit néha magára is vonatkoztatja, hogy 'én mit csinálok?' mikor éppen kiönti a kakaóját direkte, vagy túl hangosan ütlegeli a kisautóját az asztalhoz, és én csúnya nézéssel egybekötve megkérdezem, hogy te mit csinálsz?
Először tényleg csak néha-néha kérdezett, de most már egész nap ez megy. Nekem elég nehéz megfelelően kreatívan ellensúlyozni a kitartását, úgyhogy egy ponton túl már én is csak kitartó tudok lenni, és a túlélésre játszom.
Dac témában van egy-két kritikus pont, például a fürdés vagy az öltözködés. Hiába tudom előre, mindig behúz a csőbe, és felkapom a vizet. Például amikor már harminckét perce próbálom ráerőltetni a zoknit vagy a nadrágot, de mindig nevetve elrohan, vagy elforog ide-oda; vagy amikor hiába mondom ezredjére is, hogy ne igyon bele a kádban a vízbe, és röhögve tölti magába a kis locsolókannájából a szutykos és habos vizet; vagy épp ellenkezőleg, sikítva üvölt, hogy nem akar fürdeni, és teljesen izomlázam lesz, amíg valahogy levakarom róla a koszt. Azért érzem ezeket kritikusnak, mert ha én ilyenkor felkapom a vizet, akkor a nagy nevetés után mindig legörbül a kis szája, és nagyon szemrehányóan tud nézni. Én aztán totál lefáradva, halál idegben, lelkiismeretfurdalással egybekötve mosolygok rá, hogy eltereljem máshová a figyelmét, de közben hurrá, végre elértem, amit akarok.
Ezek a meccsek nyilván normálisan, de annyira semmit nem olvastam még ebben a témában, hogy most inkább nekiállok, és keresek valami megnyugtató szakirodalmat :)
