Vannak olyan nehéz napok, amikor én egy kicsit nem érzem magam magyarnak. Férjem kicsit sem. Ilyenkor általában Boban Markovic szól, vagy tzatziki van vacsorára.
Nem irigylem senkitől Magyarországot. Relatíve. Én például állampolgár vagyok, van személyi igazolványom. De aztán lehet, hogy valójában azok a magyarok, akik árpipajzsot adományoznak, meg izomból gárdáznak meninblack. Mit lehet azt tudni? Nekem például tetszett a Magyar Vándor c. film. Férjemnek meg nem.
Általában sokat gondolkozom azon, hogy leírjam-e ide a blogba azokat a redbutton témájú hazai történeseket - hacsak felsorolás és kérdésfelvetés szintjén is - amik belemásznak az életembe, és amiktől idegrángást kapok. De aztán végül mégse, azazhogy nagyritkán. Nagysűrűn pedig - leginkább a gyermekre való tekintettel - elhatárolódom, mert kirekesztő vagyok. Ostobafób vagyok. De meghagyom nekik a játszóterüket, mert jófej is vagyok.
A Pelopponésszosz-félszigetet amolyan B-tervként tartjuk számon, hogy oda mi egyszer ki fogunk költözni végleg, mert a férjem - szerinte - (kis balkáni kitérővel) Mükénéből származik, én pedig szeretem a lukumadeszt. A gyermek - ha megnő - munkakörileg napágykipakoló lesz, egész nap rövidnadrágban. A görög nyelvet úgyse értjük, tévét nem nézünk majd, csak tengert. Jó lesz. Ha egyszer visszanőnek az olajfák. C-tervünk nincsen, űrhajónk se. Goran Bregovicot hallgatunk.
