fabiengyerek

Tegnap sikerült pontosan egy órát állni a nullás hídon. Ha csak harminc másodperccel előbb érkezünk oda, akkor vagy a) elkerültük volna ezt a rögtönzött pikniket vagy b) benne lettünk volna a tévében.  
A nullás előtti csomópont a leggázabb általában, mert sokan pofátlankodnak, még akkor is, ha semmi értelme. Ezen simán átjutottunk, fel a nullásra, besoroltam, mentem kicsit, aztán nagyjából padlófék, de csak mert kamion volt előttem, és nem láttam a feltorlódást. Teljesen leállt a forgalom. Egy idő után kikapcsoltam a motort, mert a tükörből láttam, hogy vállalkozóbb kedvű kíváncsiskodó ügyeletes híradósok kiszálltak a kocsikból, és beszélgetni kezdtek az elválasztó sávon. Aztán valaki előrement, aztán sokan előrementek. Aztán valaki hátrajött, hogy száz méterre tőlünk, négyes karambol van a híd közepén. Egy ökör bepofátlankodott a külső sávba (szokásos, hogy végigelőzik a külső sávot, aztán a lehajtó miatt mégiscsak kiállnak), amiért is nekiment az, aki nem engedte be vagy nem látta, és ennek még ketten nekimentek, majd egy macedón kamion zárta a sort. A kamion előtti vétlen autós szívta meg természetesen.
Szokásomtól eltérően nem is voltam ideges, pedig csak kétszáz méter választott el a lejárótól. Gyermek persze ki akart szállni a gyerekülésből, de egy ideig inkább hallgattam a kiabálását, mert attól tartottam, hogy mégiscsak megindul a sor, és akkor nem tudom majd bekötni időben. De amikor megláttam egy embert autópályás munkásruhában, amint a két sor között gyalog siet egy embernagyságú homokzsákkal a kezében, nos akkor lemondtam a délutánról, és kikötöttem a gyermeket. Kisvártatva nínózás, aminek a gyermek marhára örült. Láttam a tükörben, hogyan próbál utat törni magának a rendőrautó a totálisan alkalmatlan nulláson, hogy mégiscsak rohadjon el az, aki tervezte. Főleg az volt szép, ahogy két egymás mellett álló kamion próbált utat adni neki pár autóval mögöttem. Öt perces folyamatos vijjogás után már szívesen kilőttem volna a szirénáját, mert totál felesleges egy helyben állva figyelmet felhívni, de mindegy. Ezután jött még a mentőautó, az még gázabb volt, de átpréselte magát, néha kézzel löködték az autókat egy-egy centit tova.
Iszonyatos szerencsémre volt a kocsiban víz, ropi és Milka csoki, két guriga wc-papír, és pár térkép, így a gyermek ügyesen elszórakozott azzal, hogy minél nagyobb kuplejárt csináljon, ha már nem dudálhat folyamatosan.
Én azzal szórakoztam, hogy elnéztem az embereket, akik kiszállva az autójukból kedélyes csevegésbe elegyedtek, korzóztak előre-hátra a hídon, hozták-vitték az infókat. Volt, aki mobilt kért kölcsön a mögötte álló autóstól, volt aki cigit kért. Mintha előtte nem is akart volna éppen bepofátlankodni, előzni, törtetni, és szabályt szegni és karambolozni, aztán síró arccal rendőrek magyarázkodni ésvagy hullazsákban távozni, inkluzíve megszivatni mindenkit többtíz négyzetkilómeteres körzetben.
Szóval jó volt látni, hogy milyen szép is a világ, ha jó helyen vagyunk, és nem például száz méterrel előrébb. És azt is jó volt látni, hogy az emberek nem is utálják egymást. Biztos csak én utálom őket :) Mint például azt a nyitott tetejű dzsippes fickót, aki mellettem a másik sávban gagyizenét hallgatott egy órán keresztül.  Mindenesetre én lehúzott ablaknál üvöltettem a Petőfit :)