Suusu eedő. Suusu eedő. Ezt mondogatta most délután a gyermek folyamatosan. Mire rájöttem, hogy ez mi, eltelt egy kis idő. Ez kérem, az Orgona ága c. dal egyik sora :)
De csak azért tudom, mert nagyon sok időt töltök bent a bölcsiben. Többet a kelleténél. Merthogy kicsit lassan halad a beszoktatás. Holnap kezdjük a harmadik hetet, és még nem aludt ott ebéd után. Meg se próbáltuk. Most tartunk ott, hogy a délelőttöt talán abszolváltuk. Relatíve sírás nélkül. Első hét király volt, hiszen végig bent voltam. 9-11-ig voltunk, aztán már ebédig is. Nagyjából semmi különbség nem volt az addig megszokott életéhez képest, csak az, hogy minden nap ugyanoda mentünk játszani. Aztán a második héten már kiküldtek. Akkortájt mindketten ráeszmélhettünk pár dologra. Az úgy volt, hogy reggelinél még bent voltam, átöltöztettem a gyermeket, a gondozónénik a többieket, kimentünk az udvarra, elköszöntem és átsiettem a szomszéd munkahelyemre. Amelynek ablaka ugye a bölcsi udvarára nyílik. A főnököm irodájának az ablaka. Másfél óráig kucorogtam az ablaknál a függöny mögött. Hallgattuk, és én néztem is, ahogy a gyermek vigyázállásban, torkaszakadtából üvölt, hogy anya anya anyaa anyaaa. Opcionálisan fél tizenkettőre kellett visszamennem vagy hívnak telefonon. Nem hívtak.
Szerdán tetőzött az érzés, hogy hagyom az egészet a fenébe. Csütörtökön pedig az, hogy hátha mégis jó lesz ez. Aznap délelőtt már nyugodtan tudott tárgyalni a főnököm, nem kellett kerülgetni senkinek egy leamortizált, zavarában heherésző, függöny mögött ücsörgő idiótát. Mert aznap már nem üvöltött a gyermek, hanem motorozott felszabadultan, szaladgált miegymás. Pénteken pedig már nélkülem is megebédelt.
Első nap még azt hittem, hogy legyőztük a legnagyobb akadályt: már február óta csak reggel és este kér cicit. Megszokta, hogy napközben nincs, de a bölcsiben fájdalmasan szembesültem egyrészt azzal, hogy mennyire kötődünk egymáshoz, másrészt egy nagyon fontos mulasztásommal: nem tanítottam meg egyedül enni, és egyáltalán nem tud pohárból inni.
Viszont ezt is meg fogja tanulni. Látom a másfél éveseket, hogy segítség nélkül esznek, és üvegpohárból isznak. Látom, hogy szeretik a bölcsit. Szeretik a gondozónéniket, a dadust. Szeretnek ott lenni. Látom és ezért elhiszem magamnak, hogy jól döntöttem.
Ezt a tortúrát az oviban is végig kéne játszani, de az oviban már nem lenne ennyi időnk, ennyi szabadságunk a beszoktatásra. Semmiféle ovinak nem látok az udvarára, és most elmondhatatlanul megnyugtat az, hogy látom, milyen szeretettel bánik a gyermekkel a gondozónéni. A végig sírós első egyedül töltött napok alatt el sem mozdult mellőle, kézen fogva sétáltak vagy ölben ült, törölgette az orrát, vitte játszani ide-oda, motorozni, csúszdázni, persze a gyermek csak a vigyázállásban üvöltést akarta produkálni, amíg meg nem érkeztem. Látom, hogy a két leglelkiismeretesebb gondozónénihez kerültünk. A bölcsi jól felszerelt, mittudomén milyen hccps a konyhája, viszont irtó finoman főznek, a gyermek idáig mindent megevett. A csoportszoba nem nagy, de tele van játékokkal, a gyerekek bevihetnek saját alvós állatkát, cumit, rongyit, akármit, odafigyelnek rá. Folyamatosan teszik tisztába a gyerekeket, nem hagynak senkit kakiban. Aki épp szokja a szobatisztaságot, azzal türelmesen biliznek, vagy wc-znek és örülnek, ha van valami eredmény. Találnék nyilván negatívumot, de mindenki jobban jár azzal, hogy nem is keresek. Megbízom ebben az állami bölcsiben, mert a gyermeknek ez a jó. Jobb mintha ez az egész hercehurca később lenne, és jobb, mintha nem dolgoznék. Már most azon agyalok, hogy mit és mikor adjak ajándékba a két gondozónéninek és a dadusnak. Nem is találok szavakat arra, hogy ők nettó hetvenet kapnak azért, hogy én végre leszakvizsgázhassak, és nagyon sok pénzt kereshessek.
