Nagyjából mostanra lett elegem az ostobákból. A sok borzalmas hírből, amit az internet kiokád magából nap, mint nap. A halálból, a gyerekek és állatok ártatlan szenvedéséből, a bulvárból ámblokk. A politikusok pitiánerségének felnagyításából, a tényszerűség teljes mellőzéséből. Eleve a politikus szóból. Minden nap elhatározom, hogy nem olvasok el több szemetet. A faxomat se érdekli. Elegem van. Legújabban ez a 14 éves meztelenfényképezéses sztori akasztott ki. Amiket egyesek leírtak ebben a témában, az gyomorforgató. Fel nem fogják, hogy miről van itt szó. A 17 éves fiúról van szó, aki a mai nappal még büntethető lenne, ha a telefonjával lefényképezi a barátnőjét szex közben. Nem a barátnője apja akarja pofán vágni, hanem a jogrendszer. Ezt akarják most nagyon helyesen megváltoztatni. Nem az erőszakról van szó. És nem is arról, amit az ez ügyben blogolók ocsmány fantáziája vetít ki. Hogy akkor most minden 14 éven felüli kislány lehet akár prosti is. Ostobaállatok komolyan mondom. Ostobák, mint a sár (kopirájt parakovács). Én elég prűd vagyok, de az álszentségtől hányok, az ostobaságtól meg agyvérzést kapok.
Tegnap délután hazafelé az autóban, hallgatva a kedvenc műsoromat, egy teljesen váratlan vers műsorszám után elérzékenyülve, úgy döntöttem, hogy belinkelem a kedvenc műsorom szélsőközép blogját, a fejlécem miatt. Merthogy leírom, hogy mit jó nézni ebben a világban. Az én világnézetemet hallgatom a demokrácia részvénytársaság majdnem minden adásában. Aztán megnéztem a blogot, és az nem ugyanaz. Csak a lényeg vész el közben. Mindegy. Mégse linkelem. De a tegnapi verset köszi.
Szabó Lőrinc: Piszkosságok
Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;
s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre - mennyi tévedés! -
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.
És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.
És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;
de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi -
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.
