fabiengyerek

Tegnap olyat tettem, amit pár hónapja még nem tettem volna. Bementem egy gyerekkórház égési osztályára egy olyan anyukához, akivel eddig csak a neten beszélgettem.
Egy kórházban szültünk. Annak a kórháznak a netező anyukái valamiért jól összejöttek. Elég sokat tudunk egymásról virtuálisan. Már ami a terhesség-szülés-gyermekágy-család témában általánosságban felmerülhet. [A babákkal kapcsolatos mindenféle fiszfasz problémák adott pillanatban katasztrófának tűnnek, és csak egy megértő fül és egy véletlenül épp alkalmazható jó ötlet kell ahhoz, hogy túlessünk a krízisen. Ehhez pedig a mindennapos otthoni egyedüllétben nem árt a netelőfizetés.] Ezen a fórumon kívül nem beszélgetek máshol babásat, még index korosztályos topikjait nézegetem, ottani babák-mamák mindennapjaiból merítkezem általában readonly. De sose találkoztam senkivel, és általában kerülöm a túl sok személyes információt.
A 10 hónapos, még ülni se tudó babának egy elképesztően peches állólámpa zsinór elszakadás következtében megégett a szája, műteni kellett. Nagyik nincsenek. Apuka dolgozik. Anyuka egyedül. Az egész topik leült a hírre, mint az iszap. Mindenki aggódott. Orrszonda, szájban ill. száj körül kismillió varrat, no cici, no cumi, ebből következően nem alvás. Kórházi körülmények. Egyedül ez sok. Nagyon gáz. Még pár órát is nagyon nehéz kibírni folyamatos ringatással, sírdogáló babával, kialvatlanul.
Az egyik anyuka írta, hogy vasárnap bemegy. Ekkor már erőt vett rajtam, hogy valamit tennem kell. Valamiféle kisherceg meg róka, nem tudom pontosan. Szombat délelőtt volt. Ráadásul az én gyermekem már nem pici baba, mint a topikban a legtöbb. Jó magaviseletű nagykisfiú. Én könnyen ugrálhatnék. Kocsim is van. Ráérek.
De mi van, ha nem jól teszem? Mi van, ha tolakodás? Biztos nincs más, aki segít neki? Nem fogom bírni majd a látványt és sírni fogok. Eszembe jutott egy nem régi cikk is. Agyaltam pár órát. Aztán hirtelen elhatározással bementem. Vittem ebédet is. Jól tettem. Egy órára segítség voltam, tudott pihenni, enni. Én pedig dajkálhattam a tündér kisfiát, aki a körülményekhez képest nagyon jól van.
Miért mozdultam meg? Miért segítettem? Miért érzem ettől én jól magam? Mert a férjem a legjobbkor vicceskedett és közhelyeskedett azzal, hogy a tett halála az okoskodás. De ez még nem sarkallt volna döntésre, pár hónapja, sőt. Azért voltam képes dönteni, mert a már régebben említett, és eredendően mínuszos önbecsülésem az utóbbi hetekben feltornászta magát mérhető szintre. Ez annak köszönhető, hogy nagyon pozitív visszajelzéseket kapok, legtöbbször teljesen ismeretlen emberektől. A blog miatt. Ami pedig száz százalékig annak köszönhető, hogy a már sokszor linkelt és ma éppen hisztis Teodora többet törődött velem a néhány darab e-mailjével, mint én saját magammal. Anélkül, hogy valóságosan ismerne.
[A kulturált köntösbe öltöztetett köszönetnyilvánítás illemszabályait majd igyekszem megtanulni egyszer.]
[:)]