Szülés utáni napon már sírtam. Ott feküdt mellettem a gyermek. Egyágyasban voltam. Szerencsére. Fú, de utáltam volna mindenkit, ahogy egyébként utálok is mindenkit. Szóval ott feküdtem, mellettem a gyermek, szuszogott és aludt. Édesdeden. Ilyen szót ki nem mondtam volna azelőtt. De hát, ha egyszer valójában édesdeden alszik, akkor nincs mit tenni. Szóval ott aludt mellettem, én meg sírtam a boldogságtól. Ahelyett, hogy aludtam volna. Nem aludtam négy napig :) Néha beájultam egy-egy órára, hajnali kettőkor, mondjuk. Mindent meg akartam jegyezni, ezért felírtam, hogy mi ment a rádióban abban a pár percben, amikor be mertem kapcsolni első nap.
Irresistible lallalallala.. Ez ment. És ezt dúdoltam (sírva ofkorsz) neki először a levegőn. (Azt nem jegyeztem fel, hogy a folyadékűrben miket hallgattunk, ja és akkor még nem is sírtam.) Nem tudom ki énekli, női hang, utólag lekottáztam azt a pár sort, amire emlékszem :)
Aztán, még az első nap eszembe jutott ez: Köd előttem, köd mögöttem, isten tudja honnan jöttem. Szél hozott, szél visz el, minek kérded, miért visz el. És ezen úgy sírtam, mint az állat. Hogy akkor minek kellett százszor is elénekelnem, halkan hüppögve, az egyágyas kórteremben, azt a mai napig nem értem. Most már nem sírok rajta :) Szívesen éneklem, csak ezt a pár sort.
