Azt írtam ennek a blognak a tetején akkor, amikor elkezdtem ezt a blogot, hogy a gyermek világnézete is az enyém egy ideig még, és addig leírom, hogy mi a jó meg mi nem. Azt hiszem, hogy eltelt ez az idő. Azt hamar megszoktam, hogy duplikálódtam, először mint test, aztán mint lélek, mint éhes ember reggel, mint fáradt ember este, mint utazó ember az autóban. Azt kellett tennem, ami (legalább) kettőnknek jó. Azt éreztem az utóbbi hetekben, hogy most már ez nem mindig van így, csak azt nem tudtam, hogy miért. Aztán tegnap Zorán ment a rádióban, amikor jöttünk hazafelé, és a gyermek csendes figyelemmel bámult ki az autóból, miközben a Zorán énekelte, hogy kendőbe fogta ősz haját, meg hogy egy kőre hajtja kis fejét, és mikor vége lett azt mondta a gyermek, hogy anya, ez nagyon szép zene volt. És mosolygott, és meg volt hatódva. Szép. Az. Hetek óta egyre kevesebbet írok ide, mert a blog tetején található definíció adekvátságán gondolkodtam és azon is filóztam, hogy kéne egy másik blog, ahol nem zavarok be a gyermekkel kapcsolatos világba a saját világommal. Aztán tegnap, pontosan az iménti pillanatban tisztult ki a fejem. Szép zene. Ezt nem én mondtam és nem én éreztem. Hanem eldöntöttem, hogy nem kell másik blog, csak egy új címke, nekem, egyes szám első személyben, (legalább) kettőnk világában. Az lesz, hogy fabienmondja.
