fabiengyerek

A gyermeknek van lelke. Lelke van neki, és még nincs négy éves. Azt mondja nekem, hogy soha_többé nem megy fociedzésre. Csak mert elkéstünk három percet. Amiértis nélküle kezdték el az edzést. Rohantunk, átöltöztünk, örült, mint mindig, berohant a tornaterembe, mint mindig, majd öt másodpercen belül sírva jött ki, hogy azonnal menjünk haza, és soha többet ne jöjjünk ide. Bementem megnézni, hogy vajon mi lehet ott, mert az alatt a pár másodperc alatt feltörő sírásrohamból azt vizionáltam, hogy minimálisan egy Godzilla csámcsog a halott tesitanár oszladozó tetemén, vagy egy perverz állat ijesztgeti mind a hat darab fociedzésre járó négyévest, vagy valami ennél is durvább, annyira sírt. De nem. Csak annyi történt, hogy el merészelték kezdeni nélküle az edzést. (Mondjuk megjegyzem az edzés szó nem teljesen definiálható jelen esetben, mert hát négyévesekről, ráadásul ovis csoptárs haverokról van szó, egy lelkes 25 éves tanárbácsival, de végülis ez a neve a szerda délutánnak). 
Se humorosan, se ok-okozati összefüggések felvillantásával, se zsarolással nem tudtam visszakönyörögni a terembe. Együttérzően mosolygó szülők között kicsit nehéz volt amúgy is, és teljesen tántoríthatatlan volt. Minden próbálkozásomra egyre idegesebb lett, és mivel totál tehetetlen volt, mert én ugye nem értettem őt meg, utolsó érvként beleharapott a karomba, amivel azonnal meggyőzött, ráadásul a közönség miatt nem is üvölthettem fel, úgyhogy inkább megadtam magam és hazamentünk.
Fél úton közölte, már nem nem aggódik, megnyugodott, és én se aggódjak, mert erre_semmi_szükség. (Nem bírtam erre mit reagálni...)
Kicsit elkenődtem egyébként ezen a tényen, hogy van neki lelke. Óvónénik szerint ráadásul galamb van neki. Galamblelke. Érzékeny.
Egyik nap azt kérdezte tőlem, hogy "melyik az első nap?" Mondom "milyen első nap?" "Hát az első nap" válaszolta. Gondolkoztam, azazhogy nem gondolkoztam, mert azt válaszoltam neki, hogy "az az első nap, amikor megszületik valaki." És persze ahogy kimondtam rájöttem, hogy egy barom vagyok, mert az a nyilvánvaló kérdés következett, hogy "és melyik az utolsó nap?" Hát kénytelen voltam válaszolni. Mind az összes kérdésére. "És én is meg fogok halni? És ha nem akarok meghalni? Nem akarok." Legörbülő száj. Csönd. "És te is?" Ésígytovább.
Nem bírom, hogy már négy évesen lelke van. Mert mi lesz tizennégy évesen? Mármint velem mi lesz? Széjjel szorongom magam. Ehhehe.