1) Szokás szerint mindent elterveztem jó előre. A terhesség utolsó heteiben kiszámoltam, hogy a gyed lejárta után 2007 áprilistól kezdve pont egy évet kell még dolgoznom, és akkor mehetek szakvizsgázni. Pont van egy bölcsőde közvetlen a munkahelyem mellett, pont arra az egy évre kell odajárni a gyermeknek. Aztán akármi is lehet. Jó bölcsi (interneten is jókat írnak róla hehe), és nem kell lakosnak lenni, lehet menni kerületi munkahellyel is. Jelentkeztem, küldtek pecsétes határozatot, úgy lobogtattam, mint egy egyetemi felvételit. Várom már, gyermeknek is jó lesz. Naszóval ehhez képest két napja hívtak a cégemtől, hogy fáradjak már be egy percre. Hamar körtelefon idegi alapon, kiderült, hogy egy kolléganő önszántából kilép, de minden státuszért harcolni kell, mert közben leépítések is vannak. És jó lenne, ha kolléganőt tudnám váltani, mert akkor biztos a darabszám. Mivaaan? Törvényes védelem a gyeseseknek meg ilyesmi??? Bakker hány nőnek adtam már tanácsot ilyen szituációban, hogy simán lehet ütni a munkáltató tölgyfaasztalát ököllel, mert a Munka Törvénykönyve, az. Két napja síkideg vagyok. Nem bírom, ha nem úgy van valami, ahogy elterveztem. Egészen lebénulok. Az önértékelésemet soha nem sikerült a béka segge fölé tornászni, most ebből még köbgyököt is lehetne vonni, ha mínusz számmal lenne valami értelme. Nyolcvanöt diplomával mitől fosik egy sztahanov? Ezt már szívesen kideríteném egyszer, még mielőtt meghalok, így hülyén. Mit akarok? Bölcsit akarok. Azt a bölcsit akarom. És egy nyugodt évet a szakvizsgáig. Ma reggel bementünk a gyermekkel. Alig aludtam, nem is emlékszem, hogyan vezettem be. Gyermek egy kolléganőszitterrel elment folyosón ajtókat nézegetni. Leültem, titkárságon kaptam kávét. Ideg. Ideg. Bemehettem főnökhöz. Egy perc alatt derült ki, hogy imádnak, és bármeddig várnak rám, csak a státuszt be kéne tölteni papíron már most. Aztán megyek, amint tudok/akarok. Csak én csak most csak nektek.
2) Úgy örültem, hogy a budai rakparton hagytuk a kocsit, és átmetróztunk a gyerekkel a Vörösmarty térre, hogy lásson nyüzsgést. Aztán nettó egy perc alatt lettem tiszta ideg, hogy 1000 Ft-ba kerül a kürtőskalács, és semmi értelme az egésznek. Tíz perc alatt már a pesti rakparton voltunk. Villamosokat néztünk, majd fel is szálltunk, a Lánchídig. Gyermek kiabált, hogy hííí (villamos), tette (ez a tenger, ill. minden nagy víz, pl. Duna). Megint jól éreztem magam.
3) Lánchídon sétálva nagy jókedvemben fel akartam hívni a tériszonyos férjet, hogy hihihi itt sétálunk a gyermekkel és fél méteres lyukak vannak a korláton, de nem vette fel. Tűzött a Nap, nagyon jó volt. Majdnem a felénél elfáradt a gyermek, cipelnem kellett. Pont a felénél észrevettem, hogy a tartószerkezet alatt, a messziről valami zsáknak tűnő dolog, az egy nő, aki teljesen lehajtott fejjel koldul. Melléérve látszott, hogy eastbalkán, nagyon szerencsétlen, biztosan nem ért egy kurva szót se magyarul, és nagyon fázhat. Arra is gondoltam, hogy azért nem adok pénzt, mert valami nyomorult rohadék úgyis elveszi tőle. Bevillant a Cigányok ideje. Kusturica. Majdnem sírtam. Tiszta ideg lettem, ma már sokadjára. Ahogy távolodtam, a gyereket cipelve, eszembe jutott, hogy a cégnél tízóraira csak banánt evett, viszont hoztam neki egy bontott csomag Albert kekszet is. Visszarohantam ölemben a gyerekkel, kikotortam a kekszet a táskából, és odaadtam a nőnek. Eltette a zsebébe. Örültem magamnak, majd a gyermek úgy elkezdett sírni a keksze után, hogy lóhalálában menekültem, kerestem valami figyelemelterelőt, de egészen az oroszlánokig kellett futni. Teljesen lezsibbadtam, leizzadtam. Szerencsére jött egy 19-es villamos, és akkor híííí volt megint. Integettünk egy-kettőnek, aztán a Halász utcáig fel is szálltunk egy megállóra, mert egyrészt már nem bírtam cipelni a 15 kiló plusz télikabát, másrészt onnan már csak pár méterre parkoltam.
4) Leszálltunk, de a gyermek nem szeretett volna továbbjönni, csak a villamosokat akarta, ezért megint fel kellett vennem, hogy haladjunk is lefelé a rakpartra. Az utolsó lépcsőnél vettem észre, hogy nem vettem észre, hogy a kapaszkodó húsz centivel az utolsó lépcső után végződik, és beleakadt a lábam. Ölemben a gyermekkel. Ahogy döltem, lelassult minden, és egy másodperc alatt átfutott az agyamom, hogy mindenképpen kiesünk az autók elé a rakpartra; ráesek a gyerekre, szétlapítom; és a feje az ütődéstől szilánkokra törik. Végül úgy értünk földet, hogy először térdre rogytam és onnan dőltem én hasra, a gyermek hátra. Önkéntelenül is szorosan tartottam. Az alkaromon landolt, a fejét pedig megvédte az usánka és a télikabát kapucnija. Nem engedtem el, így nem volt szabad kezem, hogy meg tudjak támaszkodni, ezért a térdem fogta fel a súlyt. Kábé két másodpercig, fél méterre a száguldó autóktól, feküdtünk egymáson. Az idegtől szinte nem is láttam, szorítottam a gyermeket, az meg csak nézett rám és mosolygott. Remegő lábakkal mentem a kocsiig, lerogytam hátulra, még mindig ölemben a gyerekkel. Arra gondoltam, hogy innen még egy óra míg hazaérünk ebédelni, kivéve, ha kész van a térdem. Akkor kezdett el üvölteni. Egy perc eltelt, mire rájöttem, hogy nyilván éhes. A keksze meg a koldusnál. Megszoptattam, kabátban a hideg kocsiban a hátsó ülésen. Azalatt az járt a fejemben, hogy ennyi minden hülyeség nem történhet egy nap, és nem is fog elférni egy posztban :)
5) A remegés megszűnt, a térdem már nem fájt, elindultunk haza. Gyermek majd megebédel, szopizik, elalszik, engem pedig vár a jól megérdemelt három órás délutáni szabadság. Lágymányosi híd vagy Nullás híd? Már a Budafoki úton voltunk, amikor közlekedési hírekben mondták, hogy nulláson hatezren egymásba mentek, előtte Nagytétényi úton felborult egy tűzoltó autó, a környéken totálkáosz van. Nemhiszemel. Egy másodperc alatt öntötte el megint az ideg az agyamat. Ha a gyermek elalszik a kocsiban, és nem ebédel, akkor a több órás dugóban kialussza magát, hazaérünk, felébred, és éhes lesz, és sose altatom vissza többet. Egész nap nyűgös lesz, leszek, leszünk, lesznek. Padlófék és jobbrakanyar (ohne visszapillantóbanézés). Ott McDrive, sültkrumpli, sajtburger. Félreálltam a parkolóba, hátratoltam az ülést, és ettünk. Két harapás sajtburgerrel remélem nem tettem semmi visszafordíthatatlant a gyermek bélbolyhjaival. (Húst eleve kiszedtem belőle, macskák itthon örültek.) Sültkrumplit egyedül is tudta rágcsálni, úgyhogy elindultunk. Jó zenék mentek a rádióban. Egyre hazaértünk, gyermek azóta alszik. Van most három nyugodt órám, remélem.
